A miskolci Számozott utcákról a lakosság több mint fele, közel ötszáz ember, többségében romák, a távoli Kanadában, vagy a közeli erdős terület viskóiban keresnek menedéket a magyar hatóságok jogsértései elől. A Kanadában menekültstátuszt kapott emberek száma 2015-ben a magyarországi kényszerkilakoltatások miatt is jelentősen megnőtt. Történik mindez annak ellenére, hogy Európa repterein beazonosíthatatlan hivatalnokok rendre meggátolják a Magyarországról rokonlátogatásra indulókat a Kanadába tartó gépekre való feljutásban.

Az elmúlt években Magyarországon a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberekkel való bánásmód oly mértékben eldurvult, hogy Európából humanitárius okokból egyetlen menekültet sem küldenek ide.

 

 

„Egy szülőnek nagyon nagy belső fájdalom, ha elveszik a gyerekét” – mondja Oszi, a beszélgetőpartnerem, akit a Számozott utcákon 2014 óta zajló kényszerkilakoltatásokról, és az azok nyomában kialakult bizonytalanságról, és félelemről kérdezek. „Sokan attól tartottak, hogy a többségében roma családok tudatos kiszorítása nyomán az állam végleg nevelőotthonokban helyezi el gyermekeiket.” 

​

Oszi önként, a körülmények szerencsétlen összhatására hagyta el a Számozott utcákon álló szülői házat, amely a terület többi házával együtt 1909-ben, a régi vasgyár legszegényebb munkásai számára épült. A terebélyes fák és rózsabokrok között megbúvó házak bérlői a kommunizmus bukásával a régió hasonlóan nehéz helyzetben lévő lakóival együtt nem kaptak új esélyt. A rendszerváltás során összeomló szocialista nehézipar maga alá temette a legszegényebb romák és nem romák békés együttélését. A berlini fal leomlásával úgy tűnt, véget ért a Nyugat és Kelet közötti katonai és gazdasági szembenállás, ám az ezt követő gyárbezárások eredményeként a legkiszolgáltatottabbak, a legnehezebb munkákat végző kelet-európai romák elsőként váltak tömegesen és tartósan munkanélkülivé. Mindeközben éppen ők maguk váltak egyre inkább a többség céltábláivá: munkanélküliként most például azért, mert a társadalom jelentős része irigykedve vette tudomásul a számukra is kifizetett segélyek összegét. És talán azért is, mert a jelentős létbizonytalanságot is hozó rendszerváltozással könnyebbnek tűnt abban a hitben szembenézni, hogy annak vesztesei csak a cigányok lesznek. A szabadság ugyanakkor sokak számára jól kihasználható, szinte korlátlan lehetőségeket hozott. A politikai elit és az értelmiség jelentős része abban a hitben élt, hogy a megváltozott körülmények a többség számára hosszú távon mindenképpen hasznosak lesznek, és idővel a legkiszolgáltatottabbak helyzete is megoldódik. 

​

Ezzel párhuzamosan a társadalom jelentős részét jobbára elkeserítették a boldogulást akadályozó kisebb vagy nagyobb kudarcok, a végül lehetetlenségbe forduló lehetőségek. A szocializmus szerény viszonyai között a megszálló szovjetek, a párt és annak képviselői tűntek minden nehézség okozóinak. Az összeomlással azonban hamar eltűnt ez a „közmegegyezés”, ahogy a politika és az értelmiség a súlyos problémákra sokszor nehezen érthető és egyben keveseket megnyugtató válaszokat adott. 

A társadalmi változások nyomán megjelenő konfliktusokat és az azokból fakadó, olykor tehetetlen dühöt a szélsőjobb, majd később a jelenlegi kormány támogatói lépésről lépésre tudatosan a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévők ellen hangolták. A jelenlegi kormányzó pártok az elmúlt tizenöt évben először csak a szélsőjobboldali politika egy-egy témáját vette át, majd a korábban marginális gyűlöletbeszédet országos szinten ismertté és sokak számára elfogadottá, majd fokozatosan kormányzásuk alapjává tették. A folyamatosan milliárdokat felemésztő gyűlöletkampányok ugyanakkor nem csak a hatalom megtartásának eszközei. A félelemre épülő gyűlöletkampányok a szavazótábor  összetartásán túl arra is alkalmasak, hogy a társadalom többségének figyelmét eltereljék az országot megbénító szinte páratlan korrupcióról, az oktatás minősíthetetlenül alacsony színvonaláról, a környezet értelmetlen pusztításáról, az egészségügy és a társadalombiztosítás katasztrófaközeli állapotáról. 

 

„Nem érdemes itt fényképeket készíteni”, szólít meg egy ember, ahogy meglát a kamerával a kezemben. „Nagyon el vannak az emberek keseredve, nagyon. Nincsen semmi reményük” – mondja, és mire egyáltalán válaszolni tudnék, már eltűnik egy hatalmas fa árnyékában egy szépen gondozott kertbe nyíló kapun. Nehéz a szavaival vitába szállni. A Számozott utcákon álló házakat és a lakóik – többségében szépen gondozott – kertjeit nem mentette meg sem az idelátogató amerikai nagykövet támogatása, sem az EBESZ vizsgálata, sem a Miskolc város vezetését elmarasztaló bírósági döntések, vagy a várost szintén elmarasztaló ombudsman határozata.

 

Azok sorsa, akik a hatalmát bármi áron megtartani kívánó magyar kormány politikájának, illetve az állami beruházásokon meggazdagodó oligarchák útjában állnak, világosan érzékelteti azt az összetett társadalmi válságot, amely roma és nem roma milliók jelenét és jövőjét emészti fel. A feltáratlan és kibeszéletlen, évtizedes, vagy évszázados traumákban is gyökerező morális és szellemi válságot elsősorban a hatalmat tudatosan és bármi áron megtartani akaró kormánykörök erősítették az elviselhetetlenségig. E könyv szerkesztésének napjaiban pontosan erre a politikára adott választ az Európai Unió parlamentje, amikor kétharmados többséggel elfogadta a magyar kormányt elítélő, több pontból álló Sargentini-jelentést, amely konkrétan megemlíti a Számozott utcákon élő embereket ért jogsértéseket.

 

Mindeközben a folyamatosan elbontásra kerülő házak helyén megépült a frissen felújított, fűthető gyepes stadion autóparkolója.

 

 

Budapest, 2018. október